Az I. világháború kitörése előtt vette át a fővárosi kertészet vezetését Ráde Károly kertészeti igazgató. Működését azzal kezdte, hogy a Városligetet a nagy forgalom miatt átrendezte, és nagyobb tömegek befogadására tette alkalmassá úgy, hogy a pihenés és a sétálás helyein, valamint a közlekedés útjain torlódások ne keletkezhessenek. A kertművészet korszerű szabályai szerint újrarendezte a séta- és közlekedési utak, pihenők és játszóterek arányát, új utakat épített, tágas pázsitmezőket létesített, és igyekezett dendrológiai értékű fákat, cserjéket meghonosítani a Ligetben.

Az első világháború alatt a Liget nagyon leromlott. A szakmunkások, kertészek hadba vonultak, és asszonyokkal, hadifoglyokkal végeztették a parkfenntartó munkát. A közönség is megcsappant, a szabadságos katonák inkább a táncos mulatóhelyeket keresték fel, nem volt idejük a sétálgatásra. A nemzet ismét élethalálharcát vívta a túlerővel szemben, és nem is valóságos nemzeti célokért. A tüzelőanyag hiánya rávitte a környék lakosait a falopásra, sőt arra is rájöttek, hogy a régi Hattyú-tó helyén, az Iparcsarnok mellett tőzeget is lehet kitermelni, és azt is kosárszámra hordták. Persze fapótlásra, telepítésre sem pénz, sem munkaerő nem volt.
A háború végét és a forradalom kezdetét jelentették azok a puskalövések, amelyek Tisza István városligeti villájában dörrentek.

Nehezen tért magához az ország, és lassan állt helyre a rend a Városligetben is. A helyreállítás Csákvári főkertész munkája volt, aki kint lakott a Ligetben - régi kertésztradíciók szerint -, és mindenre kiterjedt a figyelme. A régi padokat felújították, befestették, új padokat, székeket helyeztek el, az utakat rendbe hozták és felszórták, a kivénült gyepet felásták, helyette újat telepítettek, a virágágyakat még szebben, változatos színpompával tervezték.  A virágokon kívül díszfüveket is telepítettek csoportokban. A Mezőgazdasági Múzeum déli oldalán sziklakert létesült, míg az északi oldalon árnyékot kedvelő évelő csoportokat állítottak össze.

Nemcsak értékes növényeket kapott a Liget, hanem egyszerre négy igen szép szobrot is az 1928. évben. Az "Ifjúság kútját",  a "Pányvavető"-t, a "Vízhordó"-t  és a "Toldi"-t. Ezeket a szobrokat a főváros nemcsak azért vette, hogy a Ligetet díszítsék, hanem a húszas évek végén jelentkező művésznyomor csökkentését is célozták.  A következő évben további két szobrot kapott a Liget, Kisfaludi Stróbl Zsigmond "Ijász"-t ábrázoló szobrát a korcsolyacsarnok előtt állították fel, Stróbl Alajos olvasó lányokat ábrázoló mesterművét pedig a Stefánia úton a Fővárosi Múzeum mellett helyezték el.   1930-ban Pósa Lajos szobrát állították fel a "Vízhordó fiú"-val szemben a Stefánián. 1931-ben a Telcs Ede által készített Alpár Ignác-szobrot állították fel a Vár előtt. 1933-ban Liszt Ferenc szobrát vette meg a főváros Stróbl Alajos özvegyétől, amelyet az Alpár-szoborral szemben állítottak fel.  A következő évben Arany János?emlékpadot állítottak fel a Ligetben a Dürer sor mellett levő kis játszótéren. (A szobrok többsége már nem látható. Bizony szomorú, hogy ennyi régi szép szobor hiányzik, és a megbecsülés hiánya érezhető az üresen álló talpazatokról.) Minden háború a kultúra hanyatlását, visszaesését jelenti.  A költők, írók, festők és szobrászok azonban hamarabb magukhoz térnek, mert papír, vászon, festék, agyag hamarabb beszerezhetők - bezzeg a kertészet és az építészet csak évek alatt tudja a károkat helyreállítani.

A millenniumi kiállításra elkészült világító szökőkút az első világháború alatt megsérült, sokáig üzemen kívül volt, és jelentőségében is csökkent. Mégis a főváros 1931-ben újra rendbe hozatta rendkívül nagy költségekkel. Néhány évig működött a szökőkút, de költséges üzemeltetése miatt csak vasárnap vagy ünnepnapok estéjén. A második világháború után a környékbeli iparosok felismerték, hogy a szobrok nehezen beszerezhető horganyból vannak, és elhordták mint értékes anyagot.

Mire az első világháború károsodásait a Liget kiheverte, már sodródtunk is az újabb borzalmak felé.
Először csak a pénz-, munkaerő- és anyaghiány nehezítette meg a fenntartás munkáját, azután jöttek a bombatámadások egymás után.  1944. augusztus egyik vasárnapján volt a legszörnyűbb szőnyegbombázás, amikor éppen tele volt a Liget sétálókkal. Akkor mentek tönkre a Liget épületei, az Iparcsarnok, Fővárosi Múzeum, a Gerbeaud, de találatokat kapott a Közlekedési Múzeum és a Vajdahunyad is. Az emberek fejvesztetten menekültek a földalatti villamos lejárata felé, és ott megtorlódva egymást taposták. Akiket kint ért a támadás, azoknak nagy része meg is halt, és a fákon, bokrokon emberi testrészek lógtak. Kovács István parkőr úgy érezte, hogy kötelessége az embereket riasztani, és a tóparton ölte meg egy bomba. A támadás annak a légvédelmi német ütegnek szólt, amely befészkelte magát a rundóba. A másik német üteg a nagy fenyvesben táborozott, és hogy kilövésük legyen, a fenyves nagy részét kivágták. A növényzet ugyanúgy szenvedett, mint az emberek.

Az erkölcsök is egyre züllöttek. A bombasérült múzeumokba bementek az emberek, és pótolhatatlan értékeket loptak el, vagy csak elfecsérelték, tönkretették. A Közlekedési Múzeum őrei elmondták, hogyan tettek tönkre modelleket, hogy csavarokhoz vagy rugókhoz jussanak, az értékes gépek többi részét szétdobálták. Nemcsak múzeumi tárgyakat loptak és raboltak, hanem épület-alkatrészeket vittek és szereltek le. Az Iparcsarnokot még rendbe lehetett volna hozni, de a lakosság egyszerűen szétszedte azzal az ezer kerékpárral együtt, ami ott volt tárolva. Mindezt az uralmon levő nyilasok eltűrték, sőt ők maguk, akik fegyverrel voltak felszerelve, a legtöbbet rabolták. Nemcsak raboltak, hanem még szörnyűbb dolgokat is elkövettek. A Liget körül levő villákból összeszedték a gazdagabb zsidókat, és azt parancsolták nekik, hogy szedjék batyuba az értékeiket, mert indulnak a gettóba. Amikor a Ligeten keresztül kísérték a halálra rémült embereket, hátulról lelőtték őket, az értékeiket pedig elvették, a holttesteket temetetlenül otthagyták. A kertészeti dolgozóknak kellett azután az áldozatokat eltemetni. Amikor már nem győzték a sok temetést, kis kézikocsikkal húzták a Kerepesi temetőbe a halottakat.

Ilyen bizonytalan világban a kertészeti dolgozók is csak csoportosan mertek munkára menni, és távolabbi területekre egyáltalán nem is mehettek. A Városligetet tehát senki sem őrizte, és a tél folyamán a környék lakossága innen szerezte be a tüzelőfát. Még szerencse, hogy leginkább az akácfákat vágták ki, mert annak fája nedvesen is elég.