Közvetlenül a szabadságharc leverése után senki sem foglalkozott a Városligettel. A népmulatságok elmaradtak, mert senkinek sem volt kedve ilyesmikre engedélyt kérni. A park gazdája, a Szépítő Bizottság tehetetlenné vált, 1856-ban a kormány fel is oszlatta, ezzel a Városliget visszakerült a városi tanács kezelésébe.

Pedig a látogatottsága nem csökkent, sőt növekedett. Vahot így írja le a Városligetet ebben az időben: " A kocsik megállóhelyénél van a fő vendéglő, melynek kertjéből gyönyörű, elragadó szépségű kilátás nyílik a budai hegyekre és az erdőkoszorúzta ligeti tóra, melyen csolnakázók, télen korcsolyazók egész vetélkedő hadserege tűnik fel. Ilyen szép festői tájkép látható a Pávaszigetről is, hol esténkint a szabadban mulat a nép és ünnepnapokon száz és száz pár táncol a gyepen. ...."

Ekkor már itt működött a Fischof-féle vízgyógyintézet. Fischof doktor nem az első volt a városligeti vízgyógyászat terén, félszáz évvel megelőzte Rumbach Sebestyén, aki a városligeti szőlőtelkek parcellázása alkalmával négy egymás mellett fekvő telket vásárolt a mai Rudas László utca és Munkácsy utca sarkán. Kútfúrás közben vasas vizet talált, és ebből kis gyógyfürdőt létesített. Ezeknek az okos doktoroknak a módszerei nem a Zsigmondy-féle gyógyvízkúráknak az ősei, mert ez a gyógyvíz kezdettől fogva fővárosi kezelésben volt, hanem inkább a Batizfalvy, a Park és Fasor Szanatóriumnak voltak az elődei. Ezek voltak berendezkedve a vagyonos emberek képzelt vagy valódi betegségeinek kezelésére. Mindezeknek fő jellemvonása az volt, hogy a Városliget tiszta levegőjére és kellemes vidékére alapították vállalkozásukat.
Érdemes megemlíteni még Holhut urat, aki a Drótszigeten létesített kávécsarnok bérlője volt. A tejcsárdával szemben a zenekar részére helyiséget is emeltek, és ünnepnapokon térzenével szolgáltak a közönségnek, amely nagy tömegekben kereste fel ezt a polgári szórakozóhelyet. Ilyenkor persze a tulaj nem integetett a vendégeknek, hanem maga is kiszolgált, de hétköznapokon bájos üzleti mosollyal invitálta a törzsvendégeket. Tudjuk, hogy a másik szigeten is volt vendéglő, amelyben nem aludttejet szolgáltak fel, hanem jóféle sashegyit. Itt vasárnaponként sok száz pár táncolt a gyepen.

A Városliget déli sarkában felépült már a német színház, az is vendéglővel, keleti részén a tűzijáték tér a híres Klemens-vendéglővel. A rundónál is két vendéglő volt már, és itt alakult ki az első vurstli. Az első mutatványos bódét egy bizonyos Wexlehner Sebestyén nevű pesti polgár nyitotta 1838-ban, aki a kirándulókat szórakoztatta  egy tűznyelő mágussal. Amikor a tűzevés már elvesztette újdonságát, akkor egy Horánszky nevű erőművészt szerződtetett, akivel birkózó versenyeket rendezett. A Bach-korszak alatt visszafejlődött a vurstli. Az élet azonban nem áll meg nagy nemzeti katasztrófák után sem, hanem lassan-lassan kiheverik a csapást, és a hosszú, csendes búslakodás után még nagyobb erővel kezd uralkodni a jókedv.

A népünnepélyek ebben a korban ritkábbak, mint a szabadságharc előtt; egyet ki kell közülük emelni, olyan nagy tömeget mozgatott meg. 1862 augusztusában, az István király-ünnep után nagy szabadtéri ünnepélyt tartottak abból a célból, hogy az ünnep jövedelméből a Városligeti-tó újraszabályozását elvégezhessék. Ez azért vált szükségessé, mert már úgy be volt nőve náddal és sással, hogy akadályozta a csónakázást, korcsolyázást, nevelte a szúnyogokat, és kellemetlen szagot árasztott. A tótisztítás 26 000 forintba került volna, és annak csak a felét jövedelmezte a népünnepély. A főváros a Liget új gazdája volt, költségvetésébe nem volt beállítva ilyen beruházás, és vonakodva teljesítette a közkívánságot.  Ugyanilyen vontatottan ment minden a Liget fejlesztése körül. Ami magánkezdeményezés volt, színház, mutatvány, szanatórium vagy vendéglő, az gyorsan fejlődött, gyarapodott, ami fővárosi kötelezettség lett volna, az pedig nem tudott nekilendülni.

Ha a Városliget látogatóit vizsgálgatjuk, akkor látjuk, hogy az akkori társadalom minden rétege képviselve volt. A fejlődő gyáripar kitermelte a fővárosban a munkásosztályt. Most már nagyobb tömeget alkotva a látogatók zömét ez az osztály képviselte. Az ő sivár életük követelte ki a vurstli egyszerű örömeit, a tízfilléres örömöket. A gyár porától őrökké száraz torkuk részére létesült a sok kis zöldvendéglő, nekik jött létre filléres helyárakkal a nyári színház, a csónakázás, a népünnepélyek.

A polgárság szintén nagy számban kereste fel a Ligetet, de inkább hétköznapokon délután. Ezek a drótszigeti kávésnál uzsonnáztak, katona-, vagy szalonzenekart hallgattak, élvezték a kilátást, végigjárták a sétautakat, és gúnyos ajkbiggyesztéssel nézték végig a mutatványosok kóklerságait és a színkör ripacsművészetét. A fiatalemberek korcsolyáztak, csónakáztak és udvarolgattak a szentimentális nevelőnőknek, tapasztalatlan varrólányoknak és kacér masamódoknak. A gazdag polgárok képzelt betegségeiket kezeltették és egészségügyi sétákat, lélegzési és mozgási gyakorlatokat végeztek. Sopánkodtak a por, a mocsári kigőzölgés és a primitív parkosítás miatt. A főurak lovon, kocsin jártak, főleg azért, hogy, irigyeltessék magukat, bemutassák új lovaikat, kocsijukat, külföldi kalapjukat és ruhájukat. Nem ereszkedtek le a plebs közé, és csak inkognitóban látogatták a vurstlit.
Voltak ezeknél komolyabb és értékesebb látogatói is a Városligetnek: vizsgára készülő diákok, szellemi munkát végző emberek, akik könyvet, tanulmányt írtak valamilyen - általuk igen fontosnak vélt - témáról, költők és társadalmi problémákkal küszködők. Ezek kora reggel vagy délelőtt keresték fel a Ligetet, magányos padokat és elhagyatott zugokat kerestek fel, ahol senki sem zavarta őket.
Közéjük sorolhatjuk a Liget nagy barátját, Deák Ferencet, aki lezárta ezt a boldogtalan korszakot, és a kiegyezéssel a közvetlen elnyomatás alól kiutat keresett.