Mária Terézia erdőtörvényben gondoskodott a Liget fásításáról, azaz elrendelte annak a mocsárnak fűzfákkal való beültetését és hasznosítását, amely mocsár a Városligeti-tó őse volt.  A mocsárban két sziget volt, amelyet később Páva-szigetnek és Palatinus-szigetnek nevezték el, de ebben az időben még elnevezésre sem voltak méltóak. Vadon nőtt ugyan itt néhány fűzfa és nyárfa, de általában csak a békák, szúnyogok hazája volt.

1755-57-ben fűzfákkal betelepítették a mocsár egy részét. Ettől az időtől kezdve beszélhetünk tulajdonképpen a Városligetről. Ebben az időben persze még nem ezt a nevet viselte, mert a német lakosság saját anyanyelvén Stadtwaldnak hívta. A magyarok Városerdőnek vagy Újvároserdőnek nevezték. Időközben a közelben a Terézvárosnak nevezett városrész rohamos fejlődésnek indult: olyan ipari és kereskedelmi fellendülés következett be, amely nagy tömegeket vonzott és foglalkoztatott. Ez az élénk keleti jellegű nyüzsgés, a szűk és piszkos utcák, terek, fasorok hiánya mind azt követelte, hogy a közelben valami üdítő és megnyugtató ligetet kell telepíteni, ahol az emberek kissé kiszellőztethetik tüdejükből az egész heti munka porát.
Nemcsak az erdőtörvény sürgette tehát a mai Városliget területének fásítását, hanem egészségügyi követelmény is volt. Városesztétikai és gazdasági jelentősége a fásításnak még nem került előtérbe.

II. József uralkodása alatt, 1785-ben kezdődött meg a városligeti futóhomok megkötését célzó fásítás. Már a következő évben rábízták a telepítés folytatását Stolc János selyemtenyésztési felügyelőre. Stolc persze inkább az eperfák ültetését szorgalmazta, mert a terézvárosi Valéro selyemgyár révén a vidék selyemtermelésének fellendülésében bízott. Az eperfa azonban nem annyira alkalmas a homok megkötésére, ezért a telepítés hiányos és szakszerűtlen volt. Ám akármilyen szakszerűtlen és primitív volt is Stolc telepítése, mégis az elhagyatott vidék életjelét láthatjuk benne. A futóhomok megkötése is sikerült jól-rosszul, és a szél romboló munkájának gátat vetett.
A telepítésnél néhány utat is kijelölt Stolc, amelyre azt is lehetne mondani, hogy sétautaknak szánta, tehát az Újvároserdőnek már a sétányjellege is kezdett kialakulni. A Stolc-féle telepítés 1794-re el is készült, és alig hogy valami kis árnyékot nyújtottak a növendékfák, a terézvárosi közönség már látogatni is kezdte. Boráros János polgármester észrevette ezt a természet utáni vágyakozást, és javaslatot tett a tanácsnak, hogy hozzanak létre a Városerdőben egy szórakozóhelyet a nép számára. Boráros terve azonban igen nehezen haladt előre, ezért pártfogó után nézett, aki erre a célra anyagi áldozatokat hozna.
Sikerült is megnyerni tervének Batthyány József hercegprímást, aki korának leggazdagabb és nagy jövedelemmel rendelkező főura volt.  Az agilis polgármesternek sikerült meggyőznie a főpapot arról, hogy a befektetései  idővel visszatérülnek, ha a parkosítás sikerül és nagy tömegek fogják látogatni a Városerdőt.  Batthyány elsőrangú szakembert keresett a munkálatok irányítására, és azt Witsch Rudolf mérnökben találta meg.  Witsch 1808-ban írt beszámolójában közli, hogy kétezer munkással kezdte a fásítás, a csatornaépítés, a 10 000 négyszögöles víztükör eléréséhez szükséges földkiemelés és az 500 öl hosszú és 10 öl széles főallé munkálatainak elvégzését. A beszámoló megírásának idején a fák lombjai már árnyékot adtak, és a tó vize csillogva vette körül a két szigetet. Virágzó területet varázsoltak a liget és a hozzá vezető fasor, a mai Városligeti fasor földjére.

Sajnos a Batthyány-féle munkák nem sokáig folytak, mert a prímás 1799 októberében váratlanul meghalt. A bérlet örökösére szállt, aki méltatlan utóda volt rokonának, nem érdekelte a főváros fejlődése, sőt a fák kitermelésével szegte meg a várossal kötött szerződés feltételeit. Ezért a Tanács fölbontotta a szerződést, és saját kezelésébe vette a Városliget sorsának intézését. Ebben az időben a Városerdőt inkább Batthyány-erdőnek nevezték, és még a hivatalos hirdetmények is így jelölik a Ligetet.

Már nemcsak vasárnapi egész napos kirándulásra szánták el magukat az emberek, hanem egy-egy hétköznap délután is érdemes volt kisétálni a Terézvárosból a zöldbe. Az erdő elvesztette kirándulóhely-jellegét és kezdte felölteni a sétány, park és szórakozóhely-jelleget. A fasor mint a Liget szívó csápja benyúlt a Terézvárosba, és nagy tömegeket vonzott magához.

Különösen nagy tömegek keresték fel a Batthyány-erdőt, ha valami látványosság ígérkezett. 1802-ben például lóversenyt tartottak a Fasorban és annak ligeti folytatásában. 1811-ben Kraskovits fizikus és emberei léggömbbel a levegőbe emelkedtek. Léggömbjük taftból készült, és azon sasok és felírások voltak láthatók. A 3600 vödör űrtartalmú gömb hálóval volt bevonva. Délben kezdték tölteni a gömböt, és délután 7 órakor emelkedtek a magasba, mindkét esemény kezdetét 3 ágyúlövéssel jelezték. Ezzel nyilvánult meg első ízben a Liget mutatványos jellege, amely egy évszázadon keresztül meghatározta a Liget fejlődését. Néha a Liget többi jellegét háttérbe is szorította, de mindig nagy tömegeket vonzott oda.
Ebből az időből származik az a romantikus sírhely, amely ma is az elmúlás gondolatát ébreszti fel a sétálókban. Arra a márványkőre gondolunk, amelyre csak az az egy szó van elölről vésve "FUIT".